Három éve lehetett, amikor először jártam börtönben. Egy szerzetes vitt el magával valahová messze, a mi vidékünktől távol, hogy nézzük meg milyen is az. Egy zongoraművésznő dolgozott éppen a fogvatartottakkal egy nagyobb szabású színdarab zenei anyagának betanításán, annak főpróbáját néztük meg. Szent Flórián életét dolgozták föl. Csak ámultam mi van ott. Szorongva zokogott a lelkem, hogy bár tehetnék értük én is valamit. Ez a látogatás egy külön könyvet megérne. De legalábbis egy füzetet. Minden jó szóra úgy vágytak mint a kiszáradt föld a harmatcseppre. Minden apró jóság olyan messzecsengő remény csillogását ültette a szemükbe, hogy bátorítással szerettem volna teletölteni éhes lelküket. De megtanultam azt is, hogy nem érdemes előre szaladni. Annál is inkább, mert szerzetesünk akkor elég rövidre zárta a fogvatartottakkal való találkozónkat. Ha Isten akarja, majd megnyitja ezt az ösvényt, gondoltam később. Azért csak kemény téma ez, és én ennél több tapasztalattal nem rendelkezem a börtönmisszió körülményeit illetően. Nem is olyan régen, még rendszeresen bocsátkoztam könnyelmű és vakmerő történetekbe, amik aztán vesztemre törtek. Mert a magam feje után mentem. De tudom, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik és bízom az én szerető Apukámban. Mégis óvatosabb vagyok már, mint korábban. És azt is megtanultam azóta, hogy ha Isten valahová el akar küldeni, akkor arra felkészít. Nem enged csak úgy ukmukfukk a farkasok közé, még ha bárány is vagyok, az is maradok. Felkészít a feladatra. Nyilvánvalóan Tőle való az együttérzés és a vágyakozás is lelkemben, hogy segítsek ezeken az embereken. És így három év múltán csipp-csepp, elkezdett újra csepegni a történet. Egy keresztény eseményre vállaltam el egy önkéntes gyermekfoglalkozást, aminek főszervezője az ilyen börtönös témákban magasan képzett ember volt. Ez felhívta a figyelmemet és mintha megöntözte volna azt az első börtönlátogatáskor elültetett magot. Úgy terveztem, ha újra találkoznánk, tudnám, hogy Isten vezet errefelé, és megkérdezném tőle mi a helyzet erre mifelénk a börtönmisszió háza táján. Nos, mit ad Isten, teljesen lehetetlen helyen találkoztunk, egy bevásárlóközpontban, az uriember általános tartózkodási helyétől messzebb. Beszélgettünk is, de mit tesz az ördög, elfelejtettem, hogy mit akartam ettől az embertől megkérdezni. Napokig törtem a fejem, mire eszembe jutott. Annyira sajnáltam, de hát nem volt mit tenni. Mondjuk fel is hívhatnám, de igazán nem akarok nyomulni, nehogy póruljárjak. Isten tudja, mikor minek van a rendelt ideje és segíteni fog, ha arrafelé vannak velem tervei. Nem tellett bele sok idő, talán néhány hét, és eljött a pillanat, hogy egyet előre lépjek. Helyettesíteni jött hozzánk egyetlen szentmisére egy olyan pap, aki elég messziről utazott. Szóval igazán ritka és teljesen véletlenszerű eseménynek lehetne mondani, ha nem tudnánk, hogy Isten mindent kézben tart. Szokatlan volt az is, hogy a szentmise elején bemutatkozott és elmondta, hogy ő katonai és börtönlelkész. Azonnal fészkelődni kezdett a magocskám és kibújt az első kis csírácska. Azt kértem Istentől bátorításul, hogy ha sikerül találkoznom az atyával, és nem kerüljük el egymást, aminek igazán megvolt az esélye, akkor rákérdezek. Hát bizony nem kerültük el egymást. Találkoztunk, megkérdeztem és nagyon örült. Azt mondta, a hozzánk legközelebb eső területen nincs senki segítsége az ottani börtönlelkésznek, és biztosan nagyon fog örülni és hogy majd hívjam fel őt szerdán. Hú de boldog voltam! Alig vártam a szerdát, és hívtam is. Miközben eléggé izgultam, hogy vajon hogyan és mit kell tudni, izgatott voltam a hiányos ismereteim miatt. De kiderült, hogy az atya beteg. Hívjak egy hét múlva. Hívtam, még mindig beteg, baleset érte. Ó jaj... gondoltam. Imádkoztam is érte. És megtudtam, hogy természetesen engedély az fog kelleni, de mindent majd az az atya fog elmondani. Legközelebbi két hét múlva hívásomnál már az volt az érzésem, hogy na már majdnem, majdnem, mert már jól van az atya de még nem beszélt vele az én közvetítő atyám, viszont legközelebbre úgy gondolom már kapok közvetlen kapcsolatot és elindul a történet, de még mindig sötétben tapogatózónak éreztem magam. És ekkor, na pontosan ekkor, éppen a mai szép napon történt, hogy bejelölt engem ismerősnek egy számomra ismeretlen férfi. De mivel kedves kolléganőm is ismerőse, ezért bátran visszajelöltem. Sosem lehet tudni. Aztán kicsit utánanéztem ki is ez. Na láss csodát, kaptam tőle egy meghívót, valami fura nevű hívő csoportba, amit nem fogadtam el, de elkezdtem még jobban utánanézni ki is ez a fickó. Nem hiszitek el ki volt. Egy megtért bűnöző, aki 25 évesen olyan lajstrommal vonult börtönbe, amiért életfogytiglant ígértek neki. Hat évig tartott a tárgyalása és 6 órán át, 128 oldalon keresztül olvasták föl az ítéletét. Végül Isten kegyelméből 15 évet töltött ott, megtért de úgy rendesen. Igazi viszonya van Istennel és tanúságtételekkel járja a helyeket, könyveket ír, videói vannak... amikben elmondja azokat az ismereteket, amiknek hiányosságától szenvedtem.... hmmmm. Mondtam, hogy felkészít! Tudtam! És nyilván ez még csak az eleje... vagy kitudja. Mindegy, mert Ő biztosan tudja és én bízom Benne! Punktum! Azt tervezem, hogy ráírok erre az emberre és megköszönöm neki, hogy hallgatott a Szentlélekre amikor engem bejelölt. Mert arról a leglilább dunsztom sincsen, hogy hogyan a csudába talált rám és miért jelölt ismerősnek. Nyilván Isten intézte, de annyira izgalmas lenne megtudni, hogyan történt. Biztosan végtelen egyszerű a történet, de amíg meg nem tudjuk addig óriási csodának látszik, és amúgy meg az is! Mert Isten egyszerű és nagyszerű dolgokban is a legnagyobb! Dicsőség nevének! Hamarosan újra szerda, a telefonálás ideje.... folyt. köv.
Már másnap reggel ezzel a mai ige üzenettel fogadott Isten: Sérült emberek helyreállítása. Ez a videó egy két évvel ezelőtt megjelent üzenet, ami csak úgy a semmiből a reggeli első megnyitáskor szembe jött nekem. Isten dolgozik rajtam és én hálával köszönöm neki: https://www.youtube.com/watch?v=7fFMd3KfKBo&ab_channel=Maiige
Sérült emberek helyreállítása (2) 2019. május 11. hétfő „Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” (1Timóteus 1:15) Pál apostol azt írja: „féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt” (Galata 1:13). Pálnak bűnös előélete volt. Ártatlan emberek vére tapadt a kezéhez. Isten mégis őt használta fel, hogy megírja az Újszövetség felét, gyülekezeteket alapítson, és elvigye Jézus nevét még a római császár udvarába is. De te megbíztad volna őt a felekezeted vezetésével, vagy megláttad volna benne, hogy nagy igazságokat fog tanítani, és mennyből kapott kijelentéseket fog megismertetni veled? A Biblia azt mondja: „Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok” (Róma 11:29 ÚF). Isten soha nem törli el elhívásunkat, és nem veszi vissza nekünk adott ajándékait. Márpedig, ha ő nem teszi, nekünk sem szabad! Hogyan kell bánnunk az olyan testvérrel, aki rossz útra téved? Szelíden! „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Galata 6:1–2). Néha zűrzavaros dolog az emberek helyreállítása? Igen. Könnyű? Nem. Pál azt mondja, hogy ez „teher”, különösen akkor, ha szégyent hozott Isten megváltott családjára. De éppen ez a lényeg: attól ők még a mi lelki családunkhoz tartoznak! A világ figyeli, hogyan bánunk velük. Ha eldobjuk azokat, akik megbotlottak, miért hinnék mások, hogy nem fogjuk majd velük is ugyanazt tenni? Gondolj csak bele! Ha nem találsz kegyelmet Isten családjában, akkor ugyan hol találnál?
