Hogy annak szülessek
kinek elgondoltál... ez a vágyam.
Megszületni hétköznapi tetteken,
formálódni a szürke terek zsámolyaira lépve.
Megállni amikor sodor az ár.
Belehajtani amikor megáll a sodrás.
Formálódni azzá, kinek elgondoltál.
Mire volna tehát az a nagy mennyország?
Cél. Azt mondják cél.
Cél, mint a születés.
Születni, de mire?
Mi az, mi Belőled rajtam átragyog?
Mások jobban látják,
szavukban tükörként benned énmagam vagyok.
A szentek sem zárták be az ajtót
maguk mögött, amikor a mennybe léptek.
Azt mondják, ott kezdődik csak az élet!
Hátha átjutok még a nagy végszó előtt!
Hátha lehetek még hasznára mindennek!
Könnyem folyik belé, úgy vágyom a mennyet.
A könny is formálás. Minden lélegzet az.
Hogy annak szülessek, kinek elgondoltál,
én szerető Atyám!
Nem akarok nyugdíjas életet.
Nem akarok csak puszta élvezetet.
Cselekedni, tenni, segíteni, lenni!
Aki rászorul, annak elébe menni.
Magas mennyországból le a föld hevébe.
Angyalokkal együtt, belevágni Isten tervébe,
ellene tenni a rossznak,
kuncogva lakatot tenni szájára a gonosznak.
Nyílni mint a virág, harcolni, szeretni,
vándorbotként, a még ittlevők terhein emelni.
Formálódik célom.
Nem csak odaérni.
Örökre valaki senki másnak lenni.
Örökre Istenben ragyogó alkotás,
eszköze a jónak.
Szakadnak még szívemről rárakodott terhek.
Bár ötven elmúltam, de még kicsi gyermek.
Még nem kezdtem el,hogy igazán, még itt sem, hogy az legyek
akinek engem az Atya a Fiú és a Szentlélek, hárman egy,
elgondoltak, megalkottak, megváltottak, fenntartottak.
Velem, nálam, élnek,
velük, náluk, csak bennük élek.
Vagy halok, ha nélkülük, vagy semmit nem haladok.
De ez már rég eldobott gondolat.
Vicc.
Kinek kell a halál, ha van teremhető öröm?
Alig várom. Szép lassan alakul még itteni valóm is.
Mert Isten meghallotta kiáltásom.
És hogy ki leszek majd örökkön örökre, még csak sejlik,
hogy van ilyen cél is benne.
De már most köszönöm,
hogy ez a sugár ragyog.
El vagyok gondolva,
mint a nagyok.
